Támogató partnerek,
akikre büszke vagyok:

Digitális Szülő Online Otthon Oktatás Tudásbank

Sajnálom az érettségizőket és en bloc a fiatalokat (2. rész)

Már az írás első részében is bitang kritikus voltam a magyar oktatási rendszerrel, annak elavult, intézményesített „útravalóival” kapcsolatban. Ha lehetséges, erre még ráteszek egy lapáttal a folytatásban. Azért megmaradok a jó ízlés határain belül, így gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják.

Sajnálom az érettségizőket és en bloc a fiatalokat (2. rész)

Előre felkészítek mindenkit, ez az írás teljesen rendhagyó lesz. Nem ezt az irányt szoktátok meg a Sikeres Online Oktató blogcikkeiben. Egy eddig nem nagyon fejtegetett szempont alapján fogom feltárni a magyar szülők, a társadalom és úgy általánosságban véve az oktatási rendszerünk felelősségét arra vonatkozóan, hogy „miért tartunk ott, ahol”. Országos szinten.

Amikor az ember szélnek ereszti a gondolatait az internet szárnyán, meg kell, hogy barátkozzon a ténnyel, hogy előbb vagy utóbb megjelennek a kritikusai is. Ezek azok az emberek, akik alapvetően sarlatánságnak vélnek mindent, amit közlök. Teljesen mindegy, milyen tényekkel támasztok alá állításokat, vagy hogy a legtöbb esetben szubjektív magánvélemény hangzik el csupán. Ők támadnak. Feltehetően ez most is így lesz, már ha a pocskondiázók egyáltalán veszik a fáradtságot, hogy elolvassák magát a blogot… Szóval fussunk neki, kapaszkodjon meg mindenki.

Az igényesség igenis megtanulható! (Lenne…)

Stílus, megjelenés, szépérzék. Ezekkel a szavakkal zártam az első részt. Nem véletlenül. Ha az ember vidékre látogat, rögtön feltűnik neki egy érdekes jelenség, amit még a szocializmus hagyott ránk amolyan kitörölhetetlen emlékként. Ez pedig nem más, mint a településeink teljesen összefüggéstelen, logikátlan, döbbenetesen heterogén, tiritarka, lerongyolódott és ütött-kopott állapota.

Még mielőtt megvádolna valaki azzal, hogy diszkriminálom a magyar vidéket, az okfejtésemhez rögtön hozzátennék két fontos dolgot. Először is, én magam is vidéki vagyok. (Legalább öt magyar településen éltem hosszabb-rövidebb ideig). Másodszor, ha képzeletben fognánk a budapesti lakásokat és „kifordítanánk” őket, mint egy zoknit, jórészt ugyanez a „hangulat” köszönne vissza. (Ha bárkinek kételyei lennének, javaslok eladó fővárosi lakásokat böngészni az interneten: döbbenetes színkombinációk, hajmeresztő bútorok, minden jóízlést nélkülöző hajlékok.)

Míg a fővárosban mindez rejtve van a szemünk elő, addig vidéken épp fordítva, minden szem előtt van: udvar, kert, ház, autó, stb. Sokaknak ismerősen csengő mondat lehet a helyiek szájából gyakorta elhangzó „Annyi dógom van.” Persze, persze, egy elvileg munkaalapú társadalomban kellemetlen érzés negatív irányba „kilógni a szűk környezetből”. Még a látszatát is illik elkerülni annak, hogy az ember esetleg lustálkodással múlatná drága idejét. Mégis, ha papíron mindenki ilyen sokat dolgozik, akkor vajon hol, illetve miben ölt testet ennek eredménye? Az utak foltozottak, a házak romosak, az árokpartokon derékig ér a gaz, az utcákon furcsa tekintetű emberek kóvályognak. Tulajdonképpen merrefelé zajlik ez az elképesztően sok munka..? (Mondom ezt úgy, hogy keresztül-kasul autózom az országban, korábban pedig rengeteget éltem nyugaton.)

Mi köze ennek az egésznek az oktatáshoz?

Mi köze van ehhez az egész magyar társadalomnak? Hát csak épp annyi, hogy ez a mentalitás öröklődik át generációról generációra szakadatlanul és kiapadhatatlanul. Közvetve intézményi asszisztenciával. A folyamatnak túlzás nélkül történelmi gyökerei vannak, hiszen még a jobb szándékú Habsburg uralkodóknak is beletört a bicskája a csökönyös magyar önérzet megreformálásába. Ennek fényében csodálkozik bárki, ha a nyugat megvet, és lenéz minket?

Idehaza szokás mindent azzal indokolni, hogy „Nincs rá pénz.”, pedig biztosíthatok bárkit, emberek egy részének ha a világ minden kincsét odaadnánk, akkor környezetükben legfeljebb annyi változna, hogy a sílécből, matracból épített kerítések helyét átvennék a citromsárga kovácsolt vas kerítések; a felmatricázott, kipingált, rozsdamarta Ladák helyét pedig az ugyanilyen ízléstelenül „elintézett” BMW-k. Ellenben az idegtépő mulatós zene minden körülmények között megmaradna. Amilyen a paraszt, olyan a krumplija…

Honnan ered ez a szürreálisan torz valóság?

Szerepel-e mondjuk kémia helyett az alaptantervben olyan tantárgy, mint stílus, megjelenés, kommunikáció? Találkozunk-e unalmas fizika helyett alapvető viselkedési normákkal, mint tantárggyal? Látunk-e a biológia helyén mondjuk öltözködési alapismereteket? Találkozott-e már bárki egészséges táplálkozás órával, hogy ne guruljanak a gyerekeink? Létezik olyan, hogy káros szenvedélyek elleni óra, hogy ebben az országban ne váljon minden második ember igénytelen láncdohányossá, esetleg alkoholistává?

Folytathatnám a sort lányokat kiképző főzés, házimunka órákkal, vagy fiúk készségeit fejlesztő barkácsolással. Csupa, csupa praktikum, csupa érték. Aztán jöjjön a legfőbb:

Akad-e pénzügyi tudatosság óra, melyen olyan alapfogalmakat tanítana meg egy hozzáértő szakember, hogyan fizethetünk be egy csekket online, ahelyett, hogy egy 1957-ben épített postán állnánk sorba, értékes időt fecsérelve? Ismerik a gyerekek a különbséget „jó hitel” és „rossz hitel” között? Ki ad számukra valódi kiképzést a fogyasztói társadalom agresszív, tolakodó kampányai ellen? Ki fogja megtanítani nekik a pénz valódi fogalmát, azt, hogy modern, vadkapitalista életünkben attól függ tulajdonképpen a mindenkori egzisztenciánk, létezésünk? Egyáltalán nem mindegy, hogy a pénzből mennyit, hogyan és milyen hatékonysággal keresünk!

Megérteti-e valaki velük a nyelvek (főleg az angol) elképesztő fontosságát, ami az országhatáron túlra vihet, és aminek segítségével a fényévekkel előttünk járó nyugati világok tudományai könnyedén és tempósan elsajátíthatók az internet segítségével? Vagy maradnak a teljesen felesleges szódolgozatok, és a világ legegyszerűbb mondatainak összeeszkábálása, ami legfeljebb egy „emelt szintű érettségire” lehet jó?

Honnan ered a céloktól mentes élet?

Senkinek nem tűnt még fel, hogy a legtöbb bugyuta tantárgy és a poroszosan kényszerített magolás semmiféle táptalajt nem hint a gyerekek alá, hogy abban gyökeret verjenek? Nem látja senki, hogy a jeles osztályzatok csak megtévesztik őket és egy fals biztonságot nevelnek a fejükbe, míg a rossz jegyek bizonytanná teszik őket, miközben önbizalmuk leépül? Miért vezet vak világtalant olyan élet irányába, ahol a felcseperedő nemzedékek maguk is csak tapogatózni, botorkálni fognak? Netán a legtöbb embernek ez a legkényelmesebb megoldás, mondván „Mi is pont ebben nőttünk fel.”? Meglepő, hogy mindenki bambán bólogatva fogadja el a status quo-t, még csak meg sem kérdőjelezve annak létjogosultságát. Ha mégis alternatív megoldáson törné a fejét egy szülő, előbb-utóbb úgyis beszippantaná csemetéjét a „láthatatlan mátrix”. Másoknak is félelmetesen hangzó dolgok ezek?

Van magyarázat minderre?

Nem lenne elegáns átsiklanom a témán anélkül, hogy ne adnék az olvasónak egy velős - továbbra is szubjektív - választ a felvetett súlyos kérdésekre. A legfrappánsabban egy 1991-ben (közvetlen a rendszerváltás után) készített „magyar Piedone” filmben lett megfogalmazva a válasz. A Hamis a baba egyik jelenetében (a hatodik perc környékén) a Kern András által alakított Kardos doktor és osztrák kollégája beszélgettek telefonon. Igyekszem a társalgásukat valósághűen rekonstruálni:

Határőr, Kardos

Ugye, a dolog nem igényel további magyarázatot? A kulcsszó a mindenkori HATÉKONYSÁG. Tökkelütött, ügyefogyott, nyelveket nem beszélő emberekkel botorkálunk az Európai Unió tagjaként? Kávézgató, trécselő állami irodistákkal? Lapátnyelet támasztó, dohányozgató közmunkásokkal? Vállalkozni nem merő, alkalmazotti mentalitású dolgozókkal? Minden kritikán aluli munkamorállal, ahol a minőségi munka a legutolsó szempont? Lajhárt megszégyenítő munkatempóval, ahol egyszerűbb projektek megvalósításához is évek kellenek? Ne áltassuk egymást, ezeket az embereket mi magunk termeljük ki folyamatosan!

Amíg idehaza a legtöbb helyen az üres duma, az okoskodás, a felesleges magyarázkodások, a félrebeszélés a divat, addig az eredmények is ennek megfelelők lesznek. Amíg a gyerekeink feje továbbra is ostobaságokkal lesz teletömve, addig nagyjából ugyanaz a zűrzavar, bizonytalanság, nyugdíjra bazírozó, rugalmatlan, álmoktól mentes, kiégett, és megkeseredett élet lesz számukra borítékolható, mint ami az őket felnevelők életét fémjelzi. (Ezen a ponton ismét illik idebiggyesztenem a „tisztelet a kivételnek” és az „akinek nem inge, ne vegye magára” kifejezéseket.)

Konklúzió

Jómagam olyan ember vagyok, aki csak az eredményekben hisz, csak az eredmények győznek meg, vagy épp tántorítanak el valamivel kapcsolatban. A szöveg engem hidegen hagy, pláne a szakértelem teljes hiánya. Olyan online magántanároknak nyújtok segítséget, akiknek eltökélt szándéka, hogy a munkájukat teljesen komolyan véve stabil egzisztenciát építenek, miközben tartós értékeket közvetítenek a diákjaik felé. Ha képesek így dolgozni az „éterben”, a munkájuk gyümölcse nem marad el, hiszen nem csak anyagi értelemben lesznek kompenzálva, de a diákok is felismerik tanáruk „különleges képességeit”, megértik annak üzeneteit. Ez pedig barátaim egy igazi küldetés!

Kihagytam még valamit

Párkapcsolati kérdések, és a nemek viszonya. Talán a legellentmondásosabb téma lesz, ami mellett szintén nem lehet elmenni szó nélkül, hiszen a modern társadalomban a férfi és nő távolsága talán soha nem volt még ekkora, mint manapság. Hogy mi vezetett ehhez, és hogy van-e megoldás? Kiderül a harmadik részből...

Jó tanítást kívánok addig is!

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

A Sikeres Online Oktató könyv rengeteg időt és energiát fog megspórolni neked ahhoz, hogy már rövid távon főállású online tanárrá válhass. Ne járd végig a felesleges köröket, invesztálj a tudásodba és az életedbe! További információkért látogass el A Sikeres Online Oktató hivatalos oldalára.