Támogató partnerek,
akikre büszke vagyok:

Digitális Szülő Online Otthon Oktatás Tudásbank

Sajnálom az érettségizőket és en bloc a fiatalokat (1. rész)

Az oktatás kapcsán már az én gyerekkoromban is közhely volt, hogy mennyi teljesen felesleges tantárgyat kell tanulni, de leginkább magolni a diákoknak. A gyerekkor ugyan nagyon régen volt már, azonban a dolgok úgy tűnik, keveset változtak azóta. Lássuk, mindez hogyan érezteti hatását egy gyökeresen átalakult világban.

Sajnálom az érettségizőket és en bloc a fiatalokat (1. rész)

Ha jól belegondol az ember, felnőtt korra tulajdonképpen három dolog marad meg napi rendszerességgel az életünk során mindabból, amit az iskolából hozunk. Az írás, az olvasás és a számolás. Ez önmagában véve persze nagyon lesarkított, de a tényeken nem változtat. Az idő (sok-sok év), amit iskolapadban töltenek a diákok, a legtöbb esetben egyáltalán nem párosul valóban hasznos, praktikus, sokszor életmentő tudással. Menjünk sorba ezeken.

Az írás valódi fontossága

Elkeserítő, mégis úton-útfélen ütközünk óriási helyesírási bakikba, melyet legtöbbször felnőtt társaink vétenek. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy mivel a személyiségre vonatkozó fontos információk vonhatók le egy-egy ember írásából, így soraink MINDIG árulkodnak rólunk. Nem kell szuperintelligens embernek lennie senkinek sem ahhoz, hogy megfelelő módon legyen képes a gondolatait írásba rendezni. Ezt el lehet(ne) sajátítani az iskolában, később pedig segítségünkre szolgálhatnak különböző internetes eszközök, ha egy-egy szó kapcsán kétségeink támadnának. Mindennek persze csak akkor van értelme, ha a diák megérti, miért is fontos, hogy tudjon helyesen írni.

Az írás és annak hordereje abban is megmutatkozik, hogy a társadalom nagy része egyszerűen képtelen tisztességesen, lényegretörően és főképp udvariasan megfogalmazni akár hétköznapi, akár hivatalos sorokat. Nem tudnak megszólítani, nem tudnak bevezetni, taglalni és nem tudnak lezárni sem. Nincs stílusuk, nincsen logikai kapcsolat még egészen rövid szövegekben sem. (Elég csak egy túrát tenni netes hozzászólások közt…)

Ezek alapvető dolgok kellene, hogy legyenek a hatékony és egymást tisztelő napi kommunikáció során. Csupán az információ energiájának könnyed áramlása a cél. Gyakorlatból tudom, hogy stílusos és pozitívan, udvariasan fogalmazó írás csak elenyésző százalékban van jelen a mindennapokban, tisztelet ezért a mindenkori kivételnek. Nem átallom leírni a szót, de sok ember egy igazi bunkó, írásuk gyakorlatilag nem értékelhető. Na de lássuk, mi a helyzet a beszéddel…

Az olvasás valódi fontossága

A választékos beszéd rendszeres olvasással fejleszthető. Elszomorító, amikor szintén felnőtt embertársaink képtelenek helyesen kifejezni magukat csodálatos anyanyelvünkön. Neves színművészek esetében is gyakorta megfigyelhető a -ban, -ben ragok teljes „eltüntetése”, hogy csak az egyik leggyakoribb hibát említsem. Az ő esetükben ez különösen szégyenletes, hiszen szakmájuknál fogva törekedniük kellene az anyanyelv mindenkori ápolására. Mindemellett még városon is gyakran üti meg a fülem az „infulenza” szó, vagy a még szörnyűbb „nem-e lehetne-e”. Ezek hallatán jóérzésű ember hátán futkos a hideg és nagyokat nyel. Igyekszik visszafogni magát a kiigazító korrektúrának még csak a gondolatától is, hiszen nagy valószínűséggel csupán sértődést okozna, javulást nem.

Apropó, sértődés

Az emberek jellemzően nagyon önérzetesek. A nagy hangok mögött sokszor azonnal „robbanó” nyuszik lapulnak, akik képesek a legapróbb, rosszul megválasztott szavakat is személyes támadásnak venni. Nem szeretnék általánosítani, úgy hiszem, mindenki jól tudja a saját életéből, mi mindenre gondolhatok. Példákért nem kell messzebbre menni a családtagoknál, vagy a szűkebb környezetünknél. Esetleg ha olykor belenézünk a tükörbe.

Sokat törtem a fejem, honnét fakadhat az önérzet ilyen szintű tombolása. Azt hiszem, nem járok messze a megoldástól, ha a magyar oktatás „kasztosításában” keresem a választ. Mit értek ez alatt? Ha az iskolai osztályzatokat vesszük alapul, a gyerekek viszonylag korán bekerülnek az öt különböző csoport valamelyikébe. Vannak ötös, négyes, hármas, kettes és egyes tanulók. Ezekhez a „kasztokhoz” jellemzően párosul egy tipikus önértékelés is, ami sok esetben egy életen át tartó bélyeget akaszt az adott ember lelkére.

Az ötös tanulók azok, akikhez rendszerint a komoly továbbtanulási reményeket fűzzük. Ők válhatnak a társadalom „krémjévé”. (Más kérdés, hogy az iskolában felszedett tudás milyen más, egyéb emberi kvalitásokkal társul…)

A négyes tanulók csoportja már közel sem ilyen kiváltságos, de még „jók egy érettségire”, jók egy komolyabb továbbtanulásra, vagy éppen egy társadalmilag elismertebb szakma megszerzésére. Ők többnyire az értelmiség „másodvonala”.

A hármas tanulókból kerülnek ki a „melósok”, akikben már hamar kialakul egy nagyfokú ellenállás „értelmiségi” társaikkal szemben.

(Ez sokszor abban a gondolatban ölt testet, hogy az un. „fehér gallérosok” az irodákban a fejüket használva jóval kényelmesebb életet élhetnek a kezüket használó „kék galléros” társaikhoz képest. Ez persze alapvetően nonszensz és eltúlzott, de ettől még létező jelenség. Ezt a lappangó ellentétet az egyik fél részéről a ki nem mondott lenézés, míg a másik fél részéről a ki nem mondott irigység fűti… Hangsúlyozom, tisztelet a mindenkori kivételeknek.)

Az igazság az, hogy mindkét csoport ugyanannak a hangyabolynak a része, és kizárólag az egyéneken múlik, hogy felismerik-e modern rabszolgaságuk tényét, illetve képesek-e abból tudatos munkával kilépni. Na ehhez épp az iskola nem ad útmutatást, hiszen nem ez a funkciója, de minderről később részletesen…

A kettes tanulók társadalmi értelemben véve közvetlenül a hármasokkal „versenyeznek” szintén a melós vonalban. Vagyis a melósok másodvonala nagyon csúnyán fogalmazva.

Végül pedig azok, akik buknak, évet ismételnek, nagy eséllyel kerülhetnek perifériára az életben. Nekik igazán fel van adva a lecke a későbbiek során, hogy valóban bizonyítani tudjanak.

Hangsúlyozom, mindez csak az én elméletem, de ha alaposabban belegondolunk, a gyerekkor legérzékenyebb szakaszában, amikor még a felnőttek szava „szent”, egészen hamar felveszünk olyan, sokszor fals önértékelési mintákat, melyek később valamennyi döntésünkre kihatással lesznek, lehetnek.

(Ezért fordulhat elő, hogy egy szakmunkást végzett negyvenes szilárd célul tűzi ki, hogy leérettségizik, egyfajta bizonyítási vágyból. Ezzel alapvetően semmi gond nincs, sőt, megsüvegelendő, hiszen tartást ad az illetőnek. Egészen addig a pontig, míg rá nem ébred, hogy az érettségi, mint olyan, a világ egyik leghaszontalanabb találmánya…)

Számolni tudni kell

Szögezzük le gyorsan, ha valaki nem mérnöknek készül, tökéletesen elég, ha az illető képes összeadni, kivonni, szorozni és osztani. Ezeket a műveleteket is legtöbbször a pénz kapcsán végezzük.

Na igen, a pénz. A számolás képességének ugyan kevés köze van a pénzügyi tudatossághoz, de nekem olybá tűnik, hogy fiatalok tömegei hagyják el az oktatási intézményeket úgy, hogy a pénzről, annak fontosságáról a leghalványabb fogalmuk sincs. Persze ez leginkább „családi örökség”, hiszen a mai világban tendenciózusan elterjedt a carpe diem imádata, az azonnali kielégülés és az élvezetek tálcán kínálása. Persze csak azoknak, akik mindezt megengedhetik maguknak. Fiatalok esetében a legtöbbször egy tehetős, vagy folyton güriző szülő áll a háttérben…

A pénzügyi tudatosság alapvetően nem a kevés pénz megspórolásának a tudománya, hanem az igényeinkhez szükséges mennyiség hatékony és legális megteremtésének a művészete. Iskoláink ehhez sem nyújtanak támaszt, tehát más forrásból kell elsajátítani.

További elengedhetetlen dolgok a teljesség igénye nélkül

Nem akarok lelőni minden poént azzal kapcsolatban, hogy milyen fatális hibákat vét elavult, kőkorszaki oktatási rendszerünk, konzervatív gondolkodású tanáraink, és hogy mennyire felkészületlenül, vérszegényen „eresztik ki” a fiatalokat az életbe. Azokat, akik valóban a jövő zálogai kellene, hogy legyenek. Folytatom az írást további fundamentális hiányosságokról, úgy mint stílus, megjelenés, szépérzék, viselkedés, igényesség, emberi kapcsolatok és eltérő nemek működésének ismerete, stb. Ezek a fogalmak a mai Magyarországon sokszor csak torz formában, szintén kulturális örökségként „élnek köztünk, és színesítik” a mindennapokat.

Hogy mi köze mindennek az oktatáson belül a magántanításhoz? Ez is kiderül az írás második részéből, amit az oktatók legfontosabb feladatának feltárására szenteltem. Ez pedig nem más, mint egy érett, tudatos tanár mentori képessége, mellyel irányt jelöl ki és utat mutat diákjainak.

Sikeres tanítást kívánok!

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

A Sikeres Online Oktató könyv rengeteg időt és energiát fog megspórolni neked ahhoz, hogy már rövid távon főállású online tanárrá válhass. Ne járd végig a felesleges köröket, invesztálj a tudásodba és az életedbe! További információkért látogass el A Sikeres Online Oktató hivatalos oldalára.